6. fejezet- "Mióta vagy.... halott?"

Sziasztok!

Újabb fejezettel jelentkezem valószínűleg nagy örömötökre. :D (Vagy nem.)

A legutóbbi fejezet óta 1-el több feliratkozót számlál a blog s +350 oldalmegjelenítést. Aminek nem értem a miértjét. Mert ilyennel sohasem számoltam. Az előző blogomnál csak a 10. fejezetnél érkezett egy-két komment s most jelenleg 4 feliratkozó van de ott már 15. fejezet. Szóval úgy érzem egy hatalmas köszönettel tartozom nektek, hiszen ha nem lennének visszajelzések tőletek, ez a blog sem íródna hétről-hétre. J

Tehát K Ö S Z Ö N Ö M!!!! J Azt, hogy támogattok és gyönyörű dolgokat írtok nekem. J

De nem is húzom tovább, jó olvasást! J <3 xx

Csukott szemeim előtt lebegett az, ahogyan kiszívja  véremet mérhetetlen fájdalom közepette.  Vagy esetleg ez csak egy rossz álom lehetett?
A fájdalom józanított ki, mikor oldalra fordítottam a fejemet. Tehát nem csak egy álom volt. Tényleg egy VÁMPÍR kiszívta a vérem.... Lassan, óvatosan nyitottam ki szemeimet, még mindig homályosság vett körül. Lassan kitisztult minden, s láttam, felismertem az ezerszer látott környezetet, a kanapén feküdtem. Teljesen el voltam rendezve. A kezeim párhuzamosan húzódtak a testem mellett. Óvatosan, próbáltam felkelni, kezemmel megtámaszkodtam testem mellettem, bár azonnal visszazuhantam oda, ahonnan kezdtem. A fájdalom leírhatatlan volt. Most már nem csak a nyakam, hanem az egész testemet fájdalom fedte. Újra lehunytam a szememet s csak pihentem, hátra elmúlik a fájdalom. De nem.
Szemeimre mintha ólom súlyokat raktak volna, újra nehéz volt kinyitnom. Mikor sikerült, a vérszívóval találtam szembe magamat. Szívverésem hirtelen a háromszorosára növekedett, szívem majd' kiugrott a helyéről. Hirtelen ültem fel a kényelmes kanapén, bár nyakamba még mindig leírhatatlan fájdalom nyilalt. Óvatosan, fájdalmasan pillantottam fel a még mindig felettem ácsorgó Riley-ra. Pillantása semleges volt, semmit nem tudtam leolvasni vonásairól.

-Ezt idd meg.-rakja le a mellettem elhelyezkedő kis asztalra a vörös színű folyadékot.

-Mi ez?-undorodom el rajta. Netán vért akar velem itatni???-Miért?-az összes szín kifut az arcomból.

-Ha nem pohárból, akkor innen fogod.-mondja s azonnal előtűnnek szemfogai s beleharap a vénáiba. Lefagytam, mozdulni se tudok. Mire észbe kapok, már az előbb megharapott vénáiból iszom a meleg vért. Hátulról óvatosan fogja fejemet, hogy véletlenül se tudjam ellökni alkarját szám elől.   Mikor végre elenged köhécselve fogom a fejemet. Most mit csinált? Most már én is vámpír vagyok? 

-Mit csináltál? Én is vámpír leszek?-megrémített a gondolat, miszerint én is egy ilyen vérszívó gyilkos leszek. Reakcióként csak egy halvány mosolyt kapok.-Ne szórakozz velem. Mit csináltál?-eddigi félelmem dühbe ment át. Hirtelen valami őrjítő bizsergést érzek a nyakamnál. Ott ahol megharapott. Mintha az a seb hirtelenjében gyógyulni kezdett volna. Odanyúltam s igazam volt. Szépen lassan összehúzódott s visszanyerte eredeti kinézetét.

-Nem, nem leszel vámpír.-forgatta meg szemeit majd közelebb jött hozzám. Automatikusan jóval arrébb húzódtam tőle.

-De kiszívtad a véremet. És meg is haltam?-tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.

-Beth, az igazi vámpírok merőben eltérnek a hülye 'Alkonyat' filmbeli vámpíroktól. Kérlek, ne a hülye Edwardhoz hasonlíts.

-Akkor mégis milyen vagy?-pulzusom kicsit csökkent, talán nem fog bántani újra. Ismétlem: TALÁN. Térdeimet felhúztam mellkasomhoz s fejemet mellkasom s térdem közé helyeztem, így csak a fél arcom látszódott. Arcomat csak a tűz lobogása világította meg.

-Nem olyan mint Edward. Én nem vagyok jéghideg, ugyanúgy nézek ki és működök mint egy ember. Csak éppen én már egy jó ideje halott vagyok.-úgy beszélt, mintha  ez lenne a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ki tudja mióta már vámpír.

-És mióta vagy..... halott?-a hangom elvékonyodott az utolsó szó kiejtésénél.

-21 éves vagyok 152 éve.- a hirtelen jött döbbenet miatt ajkaim egy 'o' betűt formáltak s térdem takarásából felemeltem arcomat. Felfoghatatlan volt ez az egész számomra. Mennyi mindent megélhetett ennyi idő alatt? 173 éve van itt ezen a romlott világon. Bár ő abban a világban is élt, ahol még az emberiség tisztelte a másikat és nem csak kihasználták a másikat.

-Hogyan? Hogyan lettél vámpír? Hogyan.... haltál meg?-zúdítottam rá kérdésem sorozatait. Mégis meghúztam egy kicsit magamat. Kíváncsiságom győzedelmeskedett, pedig félnem kellett volna, hiszen ez az ember bántott engem, fájdalmat okozott.

-Az egy hosszú történet. -fújta ki benntartott levegőjét. Vállát hanyagul leengedte s hátradőlt a kanapén, csak fél méter választott el minket egymástól. Egészen eddig a tűz vad lobogását kémlelte s így láttam teljes egészében az arcát. Most felém fordította tekintetét egymás szemébe meredtünk; teljességgel látszott, hogy fáradt s most ezt a témát nem szeretné firtatni de én mégis tudni akartam a dolgokat. Tehát vett egy nagy levegőt s elkezdte.-Volt egy lány. A neve Lucia volt.-eme név kiejtésénél kisebb fájdalmat véltem felfedezni most már félig árnyékolt arcán. Nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Ő itatott a vérével. Minden nap. Csak azért, hogyha meghalok, akkor ne távozzak el örökre erről a világról. Persze erről a kis akciójáról egészen addig nem tudtam, míg halálom után fel nem ébredtem. Természetesen tudtam, hogyan működik ez az egész „vámpírrá” válós folyamat.-mutatott macska körmöket ujjaival a levegőbe s én kicsit döbbenten de bólintva néha egyet-egyet kitartóan néztem káprázatos kék szemeibe.-De arra nem számítottam, hogy mik a szándékai velem. Nem tudtam, hogy olyanná akar tenni, mint saját maga. Tényleg szeretett Lucia, ezáltal én voltam a gyenge pontja s ezt az ellenségei pontosan jól tudták.-kieresztettem eddig tudtom nélkül benntartott levegőmet. Aztán csak ajtónyílást hallottunk. Mindketten odakaptuk a tekintetünket, anya volt az. Feleszmélve Rileyra kaptam a tekintetem. Féltem, hogy mi lesz most. Bántani fogja anyát? Kérlelő tekintettel meredtem rá, alsó ajkamba haraptam. Most már újra szemembe nézett. Egyet elnézően bólintott. Szívverésem lelassult, tudom, hogy most már nem fogja bántani anyát.

Anya hatalmas mosollyal az arcán lépett be a házba amire én is egy halvány mosolyt küldtem felé. Nem tudom mit csinált Riley, de anya azután nem tud semmi olyanról, ami Riley vámpírságával kapcsolatos. Szerencsére. Ezt neki nem kell tudni.

-Én azt hiszem, megyek, nem is zavarok tovább.-felállt a kanapéról Riley s anyához sétált, majd megcsókolta kézfejét. Hízelgő.

-Te sosem zavarsz, Riley drágám.-anya avval az elbűvölő mosolyával ajándékozta meg Rileyt. Elképesztő, hogyan tudja az ujjai köré csavarni a nőket, főleg anyát. Riley csak megmosolyogta anyu mondatát s már a fogra felakasztott vékony őszi kabátjáért nyúlt, mire én felpattantam a kanapéról s az előszobába sétáltam. Anya elment a konyhába, hogy a még „elfelejtett” holmikat kipakolja. Ott vártam rá, mire végre belépett, először a padlót fixírozta, majd rám emelte tekintetét. Közelebb jött, már csak pár centiméter volt közöttünk. Fokozatosan közelebb hajol hozzám, szája alig pár miliméterre volt az én ajkaimtól. Vártam, s hirtelen kiért oldalra, egy hosszú puszit nyomott jobb orcámra. Nem várt fordulat. Indult is volna ki az ajtón, de még gyorsan elkaptam kezét.

-Várj. Szeretném tudni az egész történetet.-először meglepődött, majd egy önelégült mosoly keretében távozott.

Hosszan elmerengtem az ajtót bámulva. Hogyan tudja elcsavarni a nők fejét?

És végre elkészült ez a fejezet is, 3 hét kihagyás után. :/
Igaz nem így számoltam, de sajnos nem tudtam mit csinálni, mert z ihletem egyenlő volt a nullával, egyszerűen nem tudtam átélni azt, ahogyan írtam. Sajnálom.

Azért remélem jó pár embernek elnyerte a tetszését ez a rész is! Várom a kommenteket és örülnék, ha a feliratkozók száma is gyarapodna! :) xx