9. fejezet-"Kérlek, maradj!"

-Beth.-a nevem hallatára a hang irányába fordultam. Döbbenet lett úrrá rajtam s egyben a mérhetetlen félelem is. Előttem állt az az ember, aki megkeserítette gyermekkoromat s megpecsételte egész életemet...

-Michael.-szinte suttogtam. Nem tudom elhinni, hogy tényleg itt van. Hogy talált meg egyáltalán? Félelmemben erősen szorítottam Riley kezét.

-Mi az, hogy Michael? Talán az apa a megfelelő megszólítás.-ajkaira gúnyos mosoly húzott. Most még szorítottam Riley kezét, olyannyira, hogy ujjbegyeim már fehérek voltak.-És te ki vagy?-nézett futólag Rileyra.

-Uram, Riley Forward.-közelebb lépett Michaelhöz, így el kellett engednem. Nem akartam elengedni, ki tudja mit csinálhat vele. Bár tudom: Riley erejét semmi nem múlhatja felül.

-Michael Hudson.-kezet rázott vele, de nem engedte el Riley kezét, egyfolytában szorította, s már Riley arca is megrándult a fájdalomtól.

-Mi a fene?-arca lassan torzult el a fájdalomtól, majd lerogyott a földre. Mielőtt bármi is történhetett volna, Michael előrántott egy tökéletesen megfaragott nem túl vékony, de nem is túl vastag karót s gondolkodás nélkül Riley hátába döfte. Riley felkiáltott a hirtelen jött fájdalomtól s azonnal elterült a földön. Megrökönyödve, lesokkolva álltam ott, s nem tudtam semmi csinálni.

-Azt hiszed, nem tudom, mi vagy?  Már két utcával arrébbról kiszagoltalak.-köpte oda Rileynak, aki még mindig a földön fetrengett a fájdalomtól s amiatt, hogy a háta közepéből nem igen tudja kivenni a belé állított karót...

-Miről beszél?-a fájdalomtól szinte csak suttogni tudott.

-Egy mocskos undorító vámpír vagy.-undor hallatszott hangjából, s hogy megerősítse utálatát, egy hatalmasat rúgott Riley hasába. Összerándult, s arca újból eltorzult. Nem akartam ezt, nem akartam ezt látni. Tudtom nélkül pár kósza könnycsepp csurgott le arcomon, s áztatták orcámat.

-Hogyan? Erős vagy, de nem az én fajtámból való vagy. Mi vagy te?-suttogta a szavakat, nem volt képes nagyobb hangerőre.

-Úgy, hogy én egy vérfarkas vagyok.-a levegő azonnal megfagyott, csak Riley zihálását lehetett hallani, amiatt, hogy valószínűleg a karó vége valahol a tüdejében lehet. A lélegzetem elakadt, csak tovább álltam, most már tényleg nem tudtam semmit sem tenni vagy mondani.

-Az lehetetlen.-nyögte Riley. Még egy utolsót bele rúgott Rileyba amitől teljesen lehunyta a szemét s mozdulatlanul feküdt tovább. Azóta nem féltem ennyire, mikor anyával a szökést valósítottuk meg, ettől a szörnyű embertől. Immáron felém fordult s közeledett.

-És veled mi van, kislány?-hangsúlyozta ki a 'kislány' szót, amivel pontosan tudta, mennyire feldühíthet.-Csak nem félsz?-undorító gúnyos mosoly húzódott arcára, amitől még a hideg is kirázott.-Csúnyán otthagytatok engem...-ajkait szomorúságot színleleve lefelé görbítetette.

-Ez volt anya legjobb döntése egész életében.-mondtam teljes gúnnyal a hangomban.

-De előlem nem lehet csak úgy elszökni!-most ackifejezése átváltott dühödté.

-Annyi év szenvedés után ez lett volna tőled a legkevesebb, hogy hagysz minket elmenni, békében élni tovább. Épp eleget szenvedtünk miattad.-ahogyan előjöttek a szörnyű, fájó emlékek, azokkal együtt pár könnycsepp is megjelent szememben.

-Kislány, közel sem volt elég az, amit tőlem kaptatok.-újra az az undorító gúnyos mosoly jelent meg arcán.

-Mi nem volt elég? Hogy minden anya által megkeresett pénzt a piára költötted magadnak, mi pedig éheztünk?-immáron könnyeim patakként szántottak arcomat, megállíthatatlanul folytak.-Vagy az, hogy akármit tettem, sosem volt neked jó? Vagy az, hogy minden nap meg akartál verni csak azért, mert neked úgy tartotta kedved? Minden egyes nap úgy mentem be az iskolába, hogy takargattam magamat, az öltözőbe, mert mégis mit mondtam volna, ha meglátják? Hogy az apám ver? Jesszusom, csak 8 éves voltam.-megtörtem, újra azt a fájdalmat éreztem, mikor 8 éves voltam. Akkor vert meg először Michael. Addig csak ordítozott velem, anyával, ami ellen csak annyit tehettem, hogy bebújtam az ágyam alá és befogtam a fülemet. De akkor, mikor először megütött, egy világ omlott össze bennem, az apám, akire felnéztem, s mindennél jobban szerettem, akkor utáltam. Utáltam, amiért már nem szeret, ahogyan régen, még kicsi koromba tette.
 Arca érzelemmentes maradt. Rezzenéstelen. Undorok tőle, tőle undorítóbb és szemetebb embert nem ismerek a földön.

-Nem menekülhettek el előlem. Mint látod, most is megtaláltalak.-vészesen közeledett felém, én pedig egyre jobban hátráltam.-Olyan leszek, mint az árnyékod, soha nem fogsz szabadulsz tőlem.-és vége, nem volt tovább hova hátrálnom, a stég végére értem, s ahogyan tudtom nélkül megtettem az utolsó lépést, még Michael után nyúltam, hátha megtart, de akkor már késő volt, hangos csobbanás jelezte, hogy immáron a vízben vagyok, a jéghideg vízben, ami azonnal hatott meleg bőrömre, azonnal libabőrös lettem, s testem hőmérséklete egyre jobban csökkent. Odaúsztam a stéghez s megfogtam a szélét, s próbáltam felhúzni magamat, de a kezem nem bírta, túlságosan átfagyott már csak a hideg idő és a hideg víz miatt is. Még egy próbálkozást ejetettem, s immáron minden dühömet beoeadtam, s felhúztam magamat a stég szélére, s nagy nehezen ám, de sikerükt kiülnöm. Michaelnek már sehol nem volt, s amennyi erőm maradt, odamásztam Rileyhoz, aki ugyanúgy mozdulatlanul feküdt, egy karóval a hátában. A félelem és az aggódás öntötte el gyenge testemet, s mindent beleadva kihúztam a karót a hátából s félredobtam. Meg se mozdult. Hevesen rázogatni kezdtem, de semmi.

-Riley.-hangom remegett, s vékony volt amiatt, hogy rettentően fáztam. Rázogattam, néha pofozgattam.-Riley.-újra nevén szólongttam, de még mindig semmi. Azután rájöttem, tudom mi kell neki. A karó után nyúltam s a hegyesebbik felével egy erőteljes fájó vonalat húztam csuklómon s már a vörös folyadék ki is buggyant ereimből. Egy vékony vonallá préseltem ajkaimat a fájdalom miatt, de miatta kibírom. Sarkamra ültem, majd fejét az ölembe helyeztem. Csuklómat enyhén elnyílt ajkaihoz helyeztem, s folyattam szájába a vért, amely élteti. Megmozdult. Szemei kinyíltak, immáron a világoskék és piros színekkel találtam szembe magamat a szemében. Most az egyszer nem féltem, most kifejezetten örültem, hogy láthatom újra kék szemét. Erősen szívta csuklómból az őt éltető vörös folyadékot, de most ez sem érdekelt, mert jól van. Csak egyszerűen meredtünk egymásra, az ő kékje az én zöldemet fűrkészte. Akaratlanul is aprócska mosoly húzodott, remegő, lila színű ajkamra. Eltolta csuklómat a szájától, majd felült.

-Köszönöm.-mondta s már harapott volna bele a saját csuklójába, de megállítottam.

-Nem kell.-fogtam meg a kezét. Homlokát ráncolta, én csak egy mosolyt küldtem felé.

-Mitől vagy csurom vizes?-csak most eszmélt fel, hogy valami nincs rendben a hajammal sem, meg a ruháimmal sem, mert csak úgy csöpög belőlük a víz.-És fsl fehér vagy. Az ajkaid lilák és remegsz. Úristen!-gondolkodás nélkül levette pulcsiját, s már csak egy poló volt rajta.-Vedd át. Elfordulok.-azonnal levettem magamról a csurom vies ruhadaravot s felvettem az ő isteni illatú pukcsiját. Ámbár még mindig remegtem.

-Menjük haza, nagyon fázom.-s testem bizonyítékot mutatott: újra megremegtem. Mivel valószínűleg fel sem tudtam volna álni, mivel minden végtagom jéghideg volt s erő sem volt bennük, Riley megfogta a lapockám alatt s a térdhajlatomnál s úgy vitt minden erőfeszítés nélkül. Fejemet fáradtan mellkasának döntöttem. Jóleső melegség áradt testéből, s hallgattam egyre gyorsabban verő szívét. Mivel az út 30 órás lett volna, Riley bevetette a szuper vámpír futását s pár perc múlva már otthon is voltunk. Még mindig nem tett le, ezért így nyitottam ki az ajtót, felcipelt az emeletre, lefeketett az ágyra.

-Hol van géz?

-A kisdobozban, ott a kisasztalon.-mutattam a gyakran használt dobozkára. Kivett egy köteg gézt, majd óvatosan körbetekerte fájó csuklómon. Megpuszilta kezemet, majd homlokomra is adott egy puszit. De nem akartam, hogy menjen...

-Várj...-alig hallhatóan mondtam.

-Igen?-kíváncsi tekintetét rám emelte.

-Kérlek, maradj!



Sziasztok.
Megint késtem, tudom, de nem akartam valami béna munkát kiadni a kezeim alól, ezért több időt szántam rá, bár evvel sem vagyok megelégedve teljesen.... :/
Ezektől eltekintve remélem kapok pár kommentet megint! :)
Pipálni is lehet, ne feledjétek!
Puszi: Andi. :)

8. fejezet-"Meséltem Luciáról, igaz?"

 Nem akartam lemenni, nem akartam újra a szemébe nézni, nem akartam, hogy esetlegesen irányítson engem. De mégsem ülhetek naphosszat a szobámban gubbasztva, főleg, hogy ott van lent a konyhámban. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán újra találkozni akarok vele, de most már itt van. Szóval embereld meg magadat, Beth. A kíváncsiságod úgyis győzni fog. Tehát felbátorodtam és szépen lassan leballagtam a konyhába, ahol ő ott ült a konyhaszéken. Egyből felkapta fejét amint meghallotta lépteimet. Újra végigmért mire én zavaromban eltekintettem s hirtelen sokkal érdekesebb lett a kislámpa az asztalon.

-Azt hiszem, egy kicsit meglepődtél, hogy ide jöttem. Igazam van?-kérdésére felkaptam a fejemet s egyenesen kék íriszeibe meredtem. Úgy nézett szemeivel, mintha belém látna.

-Én csak...-nem tudtam, mit mondjak.

-Te mondtad, hogy szeretnél velem találkozni.-huncut mosoly ült ki arcára, amitől egy kicsit én is felengedtem a feszültségből.

-Csak azért, mert abbahagytunk egy beszélgetést és tudni szeretném az egész történetet.-azonnal visszaszoltam neki, nehogy elbízza magát.

-Csak azért?-aprót bólintottam.-Biztos vagy benne?-kérdezte, s azonnal előttem termett ezzel egy kissebb szellőtt hozott, ami meglibbentette a hajamat. Arca vészesen közel volt az enyémhez. Figyelmem telt ajkaira terelődtek, s mikor rájöttem, hogy nem kéne ennyire bámulni, inkább megemeltem arcomat, hogy szemeibe nézhessek. Nem voltam alacsony, sőt, de mégis volt közöttünk jó pár cm különbség. A telefonom csörögni kezdett, kizökkentve engem. Ő még mindig ugyanabban a pozícióban volt, mikor én a telefonomért sétáltam. Anya neve villogott a képernyőn. Gondolkodás nélkül felvettem.

-Szia, Anya.

-Szia, Beth.-hangja fáradtnak és megviseltnek tűnt.

-Anya... Minden rendben van?-tényleg aggódtam, sohasem volt ilyen.

-Persze, minden oké.-hallatszott, ahogyan magára eröltet egy mosolyt.

-És a papával?-egy perc néma csend állt be, majd végre megszólalt.

-Sajnálom, Beth, mennem kell. Szeretlek.-s már csak a sípoló hangot hallottam, mely azt jelenti: bontotta a vonalat. A gyomrom borsó méretűvé zsugorodott. Biztos, hogy valami nincs rendben a papával.

-Valami baj van?-hallatszott mögülem egy mélyebb rekedtes hang.

-Persze.-szinte leheltem. Néma csend állt be s csak merengetm előre a semmibe. Mi van akkor, ha súlyos az állapota a papának? Anya összetörne, összetörne s vele együtt a mama is és mindenki. Nincs sok élő rokonom csak a papa, mama és anya testvére, Molly. Keserű gondolataimból az rángatott ki, hogy Riley megérintette könyökömet, ami áramütésszerűen ért, beleremegett az egész testem. Lassan megfordultam, de keze még mindig bőrömet súrolta, amitől kirázott a hideg. Furán megnyugtató volt az, hogy csak a közelemben van.

-Gyere velem valahova.-közel hajolt a fülemhez s onnan súgta. Szívverésem a kétszeresére gyorsult, ahol éreztem arca s lehellete melegét.

-Mégis hova?-hangom tisztán tükrözte a bizonytalanságomat.

-Csak gyere el velem. Nincs messze. És ott folytathatnánk a beszélgetésünket.-immáron világoskék szemeibe néztem, amik csillogtak, csillogtak s várták, hogy igent mondjak. Végül a kíváncsiságom győzött.

-Rendben. De át kell öltöznöm, mert hideg van kint. Pár perc és kész vagyok.-s evvel megindultam a szobám felé, fel a lépcsőn. Az erkélyajtómhoz mentem s kinyitottam. Valóban jól tippeltem, hiába süt a nap, a szél fúj, így hideg van kint. Be is csuktam az ajtót s a szekrényen felé vettem az irányt. Felvettem egy hosszú fekete farmert, egy csíkos hosszú újju felsőt na meg egy farmerdzsekit. Egy kis szempillaspirált tettem fel, majd elindultam lefelé, oda ahol Riley türelmesen várt. Rámkapta tekintetét s újból végigmért s egy huncut mosoly jelent meg arcán, mire én is egy picit elmosolyodtam s megforgattam szemeimet. Felkaptam a telefonomat s ezennel indulásra késznek nyílvánítottam magamat. Megindultam az ajtóhoz, Riley pedig engedelmesen követett. Miután kulcsra bezártam az ajtót, s megbizonyosodtam arról, hogy senki nem juthat be a házba az ajtón keresztül, Riley felé fordultam.

-Merre tovább?

-Csak kövess engem.-felém nyújtotta egyik kezét s várta, hogy megfogjam. Belecsúsztattam kicsinek nem mondható kezemet az övébe, amit egy halvány mosollyal jutalmazott. Majd megindult balra. Fel kellett vennem fürge lábaival a tempót, ezért én is gyorsabbra vettem az iramot.
 Az út nagy része csendben telt, de nem az a bizonyos kínos csend állt be, hanem mindketten gondolatainkba voltunk burkolózva. A kezemet még mindig szorosan tartotta, nehogy el tudjam venni onnan. Nem mintha szándékomban állt volna...
 A séta lassan harminc perce tartott, de nem bántam. Mert ahova érkeztünk, az egy gyönyörű kis tavacska volt, amit a nap erős fénye világított meg s a szél hevessége fodroztatta meg felszínét. Mikor már minden egyes apró kis részletét tanulmányoztam a kis tavacskát, lehuppantam a fűre. Ő is követte mozdulataimat s kényelmesen elhelyezkedett. Tekintetél arcomon nyugtatta, ami eléggé zavarba hozott.

-Tehát hol is tartottunk?-törtem meg a számomra zavaró pillanatot.

-Nem tudom.-vállat vont, majd egy huncut mosoly jelent meg az arcán, mikor egy kicsit meglöktem.-Jól van. Kérdezz, mindenre válaszolok.-az elbűvölő mosolya még mindig ott volt arcán.

-Ömmm.. Nem is tudom, mit kérdezzek. Mondjuk, hogyan válhat egy ember vámpírrá?-gondolatban vállon veregettem magamat a jó kis kérdésem miatt.

-Először is innia kell vámpír vért, valamilyen módon meghalnia, utána újraéled, de ilyenkor nagyon érzékeny mindenre. Ezután már csak ember vért kell innia. Ha nem iszik egy bizonyos időn belül, akkor a teste elgyengül és végleg meghal.-teljesen természetesen mesélte ezeket a dolgokat, pedig számomra egyáltalán nem volt az. Türelmesen nézett, várta a következő kérdésemet.

-És te.... hogyan haltál meg?-halkan beszéltem, nem igazán akartam felhozni ezt a témát, de szeretném tudni...

-Az egy szintén hosszú történet.

-Időnk az van.-kezéért nyúltam s bátorítóan megszorítottam. Cselekedetemet egy lusta mosollyal jutalmazta. Nagy levegőt vett majd elkezdte.

-Meséltem Luciáról, igaz?-arcomat kezdte fűrkészni, én pedig aprót bólintottam.-Ő volt az első nagy szerelemem. Ő volt az az ember akkoriban az életemben, akiért mindent megettetem volna. És igazából meg is tettem. Az éjszakán, mikor mindketten meghaltunk, nagy bajba került és én a segítségére siettem. De akkor már késő volt, megölték. Megölték, én pedig azt hittem, hogy elég erős vagyok, hogy szembeszálljak velük, de ők is vámpírok voltak. Sokkal de sokkal erősebbek nálam. Nem kellett megerőltetniük magukat, egy határozott döféssel a mellkasomba tolta a kezét s kitépte a szívemet.-ez volt az a pillanat, amikor a döbbenet lett úrrá rajtam. A szívem s a gyomrom összeszorult, ahogyan elképzeltem, ahogyan valakinek is kitépik a szívét... Egy fiatal férfi volt, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy túlságosan szeretett.

-Sajnálom.-hajtottam le a fejemet.

-Ne, ne sajnáld. Ne sajnáld, mert ha akkor nem történik meg ez, akkor téged sohasem lett volna alkalmam megismerni. Ezért már megérte.-szavaira felkaptam a fejemet. Pulzusom a kétszeresére nőtt s szívemet hirtelen jóleső melegség árasztotta el. Valóban így gondolja? Átható kék szemeivel az én smaragd zöldjeimbe meredt s tudtam,tényleg így gondolja.
 Ezután egész nap a mindenről vagy éppenséggel a semmiről beszélgettünk. Nem zavart minket sem a szél sem a hideg, csak élveztük azt, hogy egy picit beszélgethetünk és jobban megismerhetjük egymást.

-Beth.-a nevem hallatára a hang irányába fordultam. Döbbenet lett úrrá rajtam s egyben a mérhetetlen félelem is. Előttem állt az az ember, aki megkeserítette gyermekkoromat s megpecsételte egész életemet...

Sziasztok! :)
Hosszabb rész lett, mit szóltok? Igaz, hogy csúsztam egy napot, de mint említettem, elromlott a tabletem és a laptopom is és a tabletemet csak szombatra tudták megjavítani így csak 3 napom volt megírni. Egy kicsit szégyellem magamat, mert sajnos nem ez lett a legjobb rész, nekem nem tetszik a fogalmazásom... :/
Ennek ellenére remélem kapok néhány visszajelzést és mostantól már pipálni is lehet! :) xx

7. fejezet-"Találkozni fogtok újra?"

Sziasztok. :)
Köszönöm az előző részhez kapott kommenteket is! :)
Igaz, egy kicsit elszontyolodtam, mert azért pár kommenttel kevesebbet kaptam, mint ahogy szoktam... De ezt szerintem a 3 hét késésnek tudhatom be..... Amit tényleg nagyon sajnálok..... :/
De jó olvasását! :) xx



Amint elment, észrevétlenül rohantam fel a szobámba majd bezártam magamat. Csak egy kicsit egyedül akarok lenni, hogy gondolkodhassak azon ami történt velem. Tényleg újra szeretnék találkozni vele, hiába bántott engem? Ezt szeretném? Vagy azért érzem ezt, mert velem is megcsinálta azt a szem ízét? Amivel tudja irányítani az embereket? Vagy csak szimplán vonzódom hozzá? Mert azért valljuk be, hogy nem egy ocsmány ember, hanem egész helyes.... 
Elmélkedésemből kopogtatás zökkentett ki. Feltápászkodtam az ajtó elől, ahova idő közben kuporodtam le. Kinyitottam anyám előtt az ajtót, aki halvány mosollyal az arcán lépett be.

-Miért jöttél?-kérdeztem kicsit zavartan.

-Hogy-hogy miért? Az én házam, oda megyek, ahova akarok.-nevette el magát mire én is egy mosolyt erőltettem ajkaimra.-Különben.... Mi van Riley-val?-valahogyan éreztem, hogy ezért jön.

-Semmi. Anya, most inkább menj ki.

-Jaj ne már. Találkozni fogtok újra? Hallottam ám.-mosolyodott el huncutul mire én csak megforgattam szemeimet.

-Anya.-pirítottam rá.-Hallgatóztál? Különben is, nincs mit elmondjak neked. Félbehagytunk egy témát, szeretném megtudni az egész történetet. Semmi másért nem találkozunk.

-Persze.-nézett rám ártatlan kiskutya szemekkel.

-Chaj. Menj ki.-intettem le, mire végre kiment a szobámból s én végre bezártam az ajtót de most kulcsra. Nagy levegőt vettem s elindultam a fürdő felé. Becsuktam az ajtaját, majd ledobáltam magamról az összes ruhadarabot, ami takarhatta testemet. Megengedtem a forró vizet a kádba s beleültem. Vártam míg megtelik s elzártam. Beleöntöttem kb egy fél üveg tusfürdőt, így még a fülemig is felért a mindent takaró hab. Hátranyúltam a fülesemért és az mp4-ért majd beindítottam azt a dalt, mi legkedvesebb számomra. A Little Mix-Towers c. csodát. Elképesztő, hogy milyen tehetséges ez a négy lány, és hova eljutottak. De a hangjuk mindent visz, persze az is, hogy milyen elképesztő dalokat adnak ki. Tele van érzelemmel.
Talán egy órája is feküdhettem a kádban, hallgattam a lágy dallamokat, mikor arra lettem figyelmes, hogy igencsak hideg a víz. Így kikászálódtam a kádból, magam köré tekertem a türülközőt, hajamat pedig hagytam vállamra omlani, nem szárítottam meg, úgy is nyár van, hamar szárad. Még kimenetel előtt belenéztem a tükörbe és megállapítottam: szörnyen nézek ki. Mielőtt átöltöztem volna, gondosan elhúztam a függönyöket, nehogy valami idegen láthassa a szörnyen erotikus vesződésemet a rövid gatyával. Még hozzá felvettem egy melltartót és egy atlétát majd eltántorogtam az ágyig, de útközben megálltam s visszasiettem az ablakhoz. Elhúztam a függönyt, vártam, hátha ott van ő. De csak a pislákoló lámpák és az üres utca nézett vissza rám. Úgy döntöttem, hogy kiülök egy kicsit a teraszra de előbb leszaladtam csinálni egy gyors forró kakaót. Anya szerencsére már valószínűleg aludt, szóval nem kellett újra beszélgetnünk. Felérve a szobámba kinyitottam a terasz ajtót s akkor vettem csak észre, hogy igencsak lehűlt a levegő így gyorsan visszarohantam a szobámba s felkaptam egy jó vastag pokrócot. Végre elhelyezkedtem a kicsit melegebb hintaágyon, bekukacoltam magamat, beraktam a fülembe a fülest, hallgattam a lágy dallamokat melyek oly kedvesek számomra. Közben kortyolgattam a jó forró kakaót. Minden olyan tökéletes. Mindenki álomra hajtotta a fejét, egy autó se jár már ilyenkor. Teljesen magával ragadott a zene ami a fülembe szólt a kakaóval is végeztem és be is akartam menni, csak hát a jó meleg pokróc és a zene hatására elszunyókáltam...


*Az író szemszöge*

 Csak egyetlen egy férfi sétált ilyen késő az utcán, Riley. Rótta az utcákat, elmerengve sétálgatott össze-vissza, de végül azon a helyen kötött ki. Szétnézett a kihalt utcán, feleslegesen. Majd egy jól irányzott ugrással fent is termett a teraszon. A teraszon, ahol Beth békésen aludt. Megállt mellette s percekig fürkészte a szuszogó lányt. Majd mikor látta, hogy egy kicsit megremeg s jobban magára húzza a pokrócot, gondolkodás nélkül megfogta a térde hajlatánál és a feje alatt s úgy vitte be vissza a Beth szobájába. Szépen befektette az ágyába, gondosan betakargatta majd végül egy hosszú puszit adott a lány homlokára. Mielőtt felébredhetett volna, mint a kámfor eltűnt az éjben.

*Beth szemszöge*


 Késő lehetett mikor felkeltem, mert erősen tűzött a nap. De nem ott ébredtem, ahol elaludtam. Az ágyamban, gondosan betakarva. Hogyan kerültem vissza az ágyamba? Biztos vagyok benne, hogy kint a teraszon nyomott el az álom. Gyomrom korgása zökkentett ki s inkább hagytam az egészet, lehet csak rosszul emlékszem. Lassan kikeltem az ágyamból majd letántorogtam a konyhába, ahol megint egy papírfecni várt.

"Drága Beth.

El kellett utaznom pár napra a nagyiékhoz mert a papa nagyon betegeskedik. Nem tudom, meddig leszek náluk, de sietek haza hozzád.

Csókol: Anya."

Eme sorok elolvasása döbbenet lett úrrá rajtam. A papa? Hiszen szinte egész életében alig volt beteg. Nála még egy megfázás sem jöhetett szóba. De talán csak most jött ki rajta ami éveken keresztül nem. Biztos jobban lesz. Közben már készítettem a reggeli kakaómat, közben újra gondolataim fogságába estem. Hol van a tegnapi bögrém? Azt biztos bevittem volna, ha magamtól jövök be. Nem hagytam volna kint, pedig amikor reggel felkeltem nem volt a kis szekrényemen. Újból csak az zökkentett ki, hogy sikerült ügyesen magamra borítanom a kakaómat, mert csöngettek.

-Basszus.-húztam el azonnal a forró kakaós atlétát testemtől. Ide-oda kapkodtam , egy rongyot kerestem, de az a valaki újra megnyomta a csengőt.-Mindjárt megyek.-ordítottam el magamat. Már nem is érdekelt a ragadós forró folyadék az atlétámon, rohantam az ajtó felé. Mikor kinyitottam azt, a lélegzetem is elállt pár másodpercre. Riley állt az ajtóban. Elégedett mosoly húzódott ívelt ajkaira, amint meglátott s végigmért. Én is letekintettem magamra s láttam, hogy a fránya kakaó miatt most átlátszódik a melltartóm. Azon nyomban kezemet mellem elé kaptam, így eltakartam azt. Arcom a paradicsom színét vette át.

-Bejöhetek?-kérdezte s már be is sétált mellettem. Becsuktam magunk után az ajtót,  megvárta míg én is betérek a konyhába s akkor szembefordult velem.

-Én azt hiszem megyek és átöltözök.-sütöttem le szememet.

-Nekem így is jó.-hangjára felkaptam fejemet. Belenézett  kék szemeivel az enyémekbe. Arcom újra lángba borult s inkább hosszú léptekkel felrohantam a szobámba. Bezártam magam után s extra gyorsasággal vettem át a melltartómat és az atlétámat tisztára. Közben elmerengtem: Hogyan képes kiváltani belőlem ilyen érzelmeket?



Végre készen lett ez a fejezet is. Sajnálom a csúszást megint, de tegnap úgy terveztem, hogy a végét a tabletemen írom meg, de az bemondta a csütörtököt. :/
Szóval így csak ma lett rész...
De ilyen csúszások nem igazán lesznek, mert már nem lesz suli, mivel pár nap és nyári szünet! :) 
Véleményeket nagyon szívesen fogadok és mostantól már pipálni is lehet! :)
Sok-sok puszi: Andi.

6. fejezet- "Mióta vagy.... halott?"

Sziasztok!

Újabb fejezettel jelentkezem valószínűleg nagy örömötökre. :D (Vagy nem.)

A legutóbbi fejezet óta 1-el több feliratkozót számlál a blog s +350 oldalmegjelenítést. Aminek nem értem a miértjét. Mert ilyennel sohasem számoltam. Az előző blogomnál csak a 10. fejezetnél érkezett egy-két komment s most jelenleg 4 feliratkozó van de ott már 15. fejezet. Szóval úgy érzem egy hatalmas köszönettel tartozom nektek, hiszen ha nem lennének visszajelzések tőletek, ez a blog sem íródna hétről-hétre. J

Tehát K Ö S Z Ö N Ö M!!!! J Azt, hogy támogattok és gyönyörű dolgokat írtok nekem. J

De nem is húzom tovább, jó olvasást! J <3 xx

Csukott szemeim előtt lebegett az, ahogyan kiszívja  véremet mérhetetlen fájdalom közepette.  Vagy esetleg ez csak egy rossz álom lehetett?
A fájdalom józanított ki, mikor oldalra fordítottam a fejemet. Tehát nem csak egy álom volt. Tényleg egy VÁMPÍR kiszívta a vérem.... Lassan, óvatosan nyitottam ki szemeimet, még mindig homályosság vett körül. Lassan kitisztult minden, s láttam, felismertem az ezerszer látott környezetet, a kanapén feküdtem. Teljesen el voltam rendezve. A kezeim párhuzamosan húzódtak a testem mellett. Óvatosan, próbáltam felkelni, kezemmel megtámaszkodtam testem mellettem, bár azonnal visszazuhantam oda, ahonnan kezdtem. A fájdalom leírhatatlan volt. Most már nem csak a nyakam, hanem az egész testemet fájdalom fedte. Újra lehunytam a szememet s csak pihentem, hátra elmúlik a fájdalom. De nem.
Szemeimre mintha ólom súlyokat raktak volna, újra nehéz volt kinyitnom. Mikor sikerült, a vérszívóval találtam szembe magamat. Szívverésem hirtelen a háromszorosára növekedett, szívem majd' kiugrott a helyéről. Hirtelen ültem fel a kényelmes kanapén, bár nyakamba még mindig leírhatatlan fájdalom nyilalt. Óvatosan, fájdalmasan pillantottam fel a még mindig felettem ácsorgó Riley-ra. Pillantása semleges volt, semmit nem tudtam leolvasni vonásairól.

-Ezt idd meg.-rakja le a mellettem elhelyezkedő kis asztalra a vörös színű folyadékot.

-Mi ez?-undorodom el rajta. Netán vért akar velem itatni???-Miért?-az összes szín kifut az arcomból.

-Ha nem pohárból, akkor innen fogod.-mondja s azonnal előtűnnek szemfogai s beleharap a vénáiba. Lefagytam, mozdulni se tudok. Mire észbe kapok, már az előbb megharapott vénáiból iszom a meleg vért. Hátulról óvatosan fogja fejemet, hogy véletlenül se tudjam ellökni alkarját szám elől.   Mikor végre elenged köhécselve fogom a fejemet. Most mit csinált? Most már én is vámpír vagyok? 

-Mit csináltál? Én is vámpír leszek?-megrémített a gondolat, miszerint én is egy ilyen vérszívó gyilkos leszek. Reakcióként csak egy halvány mosolyt kapok.-Ne szórakozz velem. Mit csináltál?-eddigi félelmem dühbe ment át. Hirtelen valami őrjítő bizsergést érzek a nyakamnál. Ott ahol megharapott. Mintha az a seb hirtelenjében gyógyulni kezdett volna. Odanyúltam s igazam volt. Szépen lassan összehúzódott s visszanyerte eredeti kinézetét.

-Nem, nem leszel vámpír.-forgatta meg szemeit majd közelebb jött hozzám. Automatikusan jóval arrébb húzódtam tőle.

-De kiszívtad a véremet. És meg is haltam?-tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.

-Beth, az igazi vámpírok merőben eltérnek a hülye 'Alkonyat' filmbeli vámpíroktól. Kérlek, ne a hülye Edwardhoz hasonlíts.

-Akkor mégis milyen vagy?-pulzusom kicsit csökkent, talán nem fog bántani újra. Ismétlem: TALÁN. Térdeimet felhúztam mellkasomhoz s fejemet mellkasom s térdem közé helyeztem, így csak a fél arcom látszódott. Arcomat csak a tűz lobogása világította meg.

-Nem olyan mint Edward. Én nem vagyok jéghideg, ugyanúgy nézek ki és működök mint egy ember. Csak éppen én már egy jó ideje halott vagyok.-úgy beszélt, mintha  ez lenne a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ki tudja mióta már vámpír.

-És mióta vagy..... halott?-a hangom elvékonyodott az utolsó szó kiejtésénél.

-21 éves vagyok 152 éve.- a hirtelen jött döbbenet miatt ajkaim egy 'o' betűt formáltak s térdem takarásából felemeltem arcomat. Felfoghatatlan volt ez az egész számomra. Mennyi mindent megélhetett ennyi idő alatt? 173 éve van itt ezen a romlott világon. Bár ő abban a világban is élt, ahol még az emberiség tisztelte a másikat és nem csak kihasználták a másikat.

-Hogyan? Hogyan lettél vámpír? Hogyan.... haltál meg?-zúdítottam rá kérdésem sorozatait. Mégis meghúztam egy kicsit magamat. Kíváncsiságom győzedelmeskedett, pedig félnem kellett volna, hiszen ez az ember bántott engem, fájdalmat okozott.

-Az egy hosszú történet. -fújta ki benntartott levegőjét. Vállát hanyagul leengedte s hátradőlt a kanapén, csak fél méter választott el minket egymástól. Egészen eddig a tűz vad lobogását kémlelte s így láttam teljes egészében az arcát. Most felém fordította tekintetét egymás szemébe meredtünk; teljességgel látszott, hogy fáradt s most ezt a témát nem szeretné firtatni de én mégis tudni akartam a dolgokat. Tehát vett egy nagy levegőt s elkezdte.-Volt egy lány. A neve Lucia volt.-eme név kiejtésénél kisebb fájdalmat véltem felfedezni most már félig árnyékolt arcán. Nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Ő itatott a vérével. Minden nap. Csak azért, hogyha meghalok, akkor ne távozzak el örökre erről a világról. Persze erről a kis akciójáról egészen addig nem tudtam, míg halálom után fel nem ébredtem. Természetesen tudtam, hogyan működik ez az egész „vámpírrá” válós folyamat.-mutatott macska körmöket ujjaival a levegőbe s én kicsit döbbenten de bólintva néha egyet-egyet kitartóan néztem káprázatos kék szemeibe.-De arra nem számítottam, hogy mik a szándékai velem. Nem tudtam, hogy olyanná akar tenni, mint saját maga. Tényleg szeretett Lucia, ezáltal én voltam a gyenge pontja s ezt az ellenségei pontosan jól tudták.-kieresztettem eddig tudtom nélkül benntartott levegőmet. Aztán csak ajtónyílást hallottunk. Mindketten odakaptuk a tekintetünket, anya volt az. Feleszmélve Rileyra kaptam a tekintetem. Féltem, hogy mi lesz most. Bántani fogja anyát? Kérlelő tekintettel meredtem rá, alsó ajkamba haraptam. Most már újra szemembe nézett. Egyet elnézően bólintott. Szívverésem lelassult, tudom, hogy most már nem fogja bántani anyát.

Anya hatalmas mosollyal az arcán lépett be a házba amire én is egy halvány mosolyt küldtem felé. Nem tudom mit csinált Riley, de anya azután nem tud semmi olyanról, ami Riley vámpírságával kapcsolatos. Szerencsére. Ezt neki nem kell tudni.

-Én azt hiszem, megyek, nem is zavarok tovább.-felállt a kanapéról Riley s anyához sétált, majd megcsókolta kézfejét. Hízelgő.

-Te sosem zavarsz, Riley drágám.-anya avval az elbűvölő mosolyával ajándékozta meg Rileyt. Elképesztő, hogyan tudja az ujjai köré csavarni a nőket, főleg anyát. Riley csak megmosolyogta anyu mondatát s már a fogra felakasztott vékony őszi kabátjáért nyúlt, mire én felpattantam a kanapéról s az előszobába sétáltam. Anya elment a konyhába, hogy a még „elfelejtett” holmikat kipakolja. Ott vártam rá, mire végre belépett, először a padlót fixírozta, majd rám emelte tekintetét. Közelebb jött, már csak pár centiméter volt közöttünk. Fokozatosan közelebb hajol hozzám, szája alig pár miliméterre volt az én ajkaimtól. Vártam, s hirtelen kiért oldalra, egy hosszú puszit nyomott jobb orcámra. Nem várt fordulat. Indult is volna ki az ajtón, de még gyorsan elkaptam kezét.

-Várj. Szeretném tudni az egész történetet.-először meglepődött, majd egy önelégült mosoly keretében távozott.

Hosszan elmerengtem az ajtót bámulva. Hogyan tudja elcsavarni a nők fejét?

És végre elkészült ez a fejezet is, 3 hét kihagyás után. :/
Igaz nem így számoltam, de sajnos nem tudtam mit csinálni, mert z ihletem egyenlő volt a nullával, egyszerűen nem tudtam átélni azt, ahogyan írtam. Sajnálom.

Azért remélem jó pár embernek elnyerte a tetszését ez a rész is! Várom a kommenteket és örülnék, ha a feliratkozók száma is gyarapodna! :) xx