8. fejezet-"Meséltem Luciáról, igaz?"

 Nem akartam lemenni, nem akartam újra a szemébe nézni, nem akartam, hogy esetlegesen irányítson engem. De mégsem ülhetek naphosszat a szobámban gubbasztva, főleg, hogy ott van lent a konyhámban. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán újra találkozni akarok vele, de most már itt van. Szóval embereld meg magadat, Beth. A kíváncsiságod úgyis győzni fog. Tehát felbátorodtam és szépen lassan leballagtam a konyhába, ahol ő ott ült a konyhaszéken. Egyből felkapta fejét amint meghallotta lépteimet. Újra végigmért mire én zavaromban eltekintettem s hirtelen sokkal érdekesebb lett a kislámpa az asztalon.

-Azt hiszem, egy kicsit meglepődtél, hogy ide jöttem. Igazam van?-kérdésére felkaptam a fejemet s egyenesen kék íriszeibe meredtem. Úgy nézett szemeivel, mintha belém látna.

-Én csak...-nem tudtam, mit mondjak.

-Te mondtad, hogy szeretnél velem találkozni.-huncut mosoly ült ki arcára, amitől egy kicsit én is felengedtem a feszültségből.

-Csak azért, mert abbahagytunk egy beszélgetést és tudni szeretném az egész történetet.-azonnal visszaszoltam neki, nehogy elbízza magát.

-Csak azért?-aprót bólintottam.-Biztos vagy benne?-kérdezte, s azonnal előttem termett ezzel egy kissebb szellőtt hozott, ami meglibbentette a hajamat. Arca vészesen közel volt az enyémhez. Figyelmem telt ajkaira terelődtek, s mikor rájöttem, hogy nem kéne ennyire bámulni, inkább megemeltem arcomat, hogy szemeibe nézhessek. Nem voltam alacsony, sőt, de mégis volt közöttünk jó pár cm különbség. A telefonom csörögni kezdett, kizökkentve engem. Ő még mindig ugyanabban a pozícióban volt, mikor én a telefonomért sétáltam. Anya neve villogott a képernyőn. Gondolkodás nélkül felvettem.

-Szia, Anya.

-Szia, Beth.-hangja fáradtnak és megviseltnek tűnt.

-Anya... Minden rendben van?-tényleg aggódtam, sohasem volt ilyen.

-Persze, minden oké.-hallatszott, ahogyan magára eröltet egy mosolyt.

-És a papával?-egy perc néma csend állt be, majd végre megszólalt.

-Sajnálom, Beth, mennem kell. Szeretlek.-s már csak a sípoló hangot hallottam, mely azt jelenti: bontotta a vonalat. A gyomrom borsó méretűvé zsugorodott. Biztos, hogy valami nincs rendben a papával.

-Valami baj van?-hallatszott mögülem egy mélyebb rekedtes hang.

-Persze.-szinte leheltem. Néma csend állt be s csak merengetm előre a semmibe. Mi van akkor, ha súlyos az állapota a papának? Anya összetörne, összetörne s vele együtt a mama is és mindenki. Nincs sok élő rokonom csak a papa, mama és anya testvére, Molly. Keserű gondolataimból az rángatott ki, hogy Riley megérintette könyökömet, ami áramütésszerűen ért, beleremegett az egész testem. Lassan megfordultam, de keze még mindig bőrömet súrolta, amitől kirázott a hideg. Furán megnyugtató volt az, hogy csak a közelemben van.

-Gyere velem valahova.-közel hajolt a fülemhez s onnan súgta. Szívverésem a kétszeresére gyorsult, ahol éreztem arca s lehellete melegét.

-Mégis hova?-hangom tisztán tükrözte a bizonytalanságomat.

-Csak gyere el velem. Nincs messze. És ott folytathatnánk a beszélgetésünket.-immáron világoskék szemeibe néztem, amik csillogtak, csillogtak s várták, hogy igent mondjak. Végül a kíváncsiságom győzött.

-Rendben. De át kell öltöznöm, mert hideg van kint. Pár perc és kész vagyok.-s evvel megindultam a szobám felé, fel a lépcsőn. Az erkélyajtómhoz mentem s kinyitottam. Valóban jól tippeltem, hiába süt a nap, a szél fúj, így hideg van kint. Be is csuktam az ajtót s a szekrényen felé vettem az irányt. Felvettem egy hosszú fekete farmert, egy csíkos hosszú újju felsőt na meg egy farmerdzsekit. Egy kis szempillaspirált tettem fel, majd elindultam lefelé, oda ahol Riley türelmesen várt. Rámkapta tekintetét s újból végigmért s egy huncut mosoly jelent meg arcán, mire én is egy picit elmosolyodtam s megforgattam szemeimet. Felkaptam a telefonomat s ezennel indulásra késznek nyílvánítottam magamat. Megindultam az ajtóhoz, Riley pedig engedelmesen követett. Miután kulcsra bezártam az ajtót, s megbizonyosodtam arról, hogy senki nem juthat be a házba az ajtón keresztül, Riley felé fordultam.

-Merre tovább?

-Csak kövess engem.-felém nyújtotta egyik kezét s várta, hogy megfogjam. Belecsúsztattam kicsinek nem mondható kezemet az övébe, amit egy halvány mosollyal jutalmazott. Majd megindult balra. Fel kellett vennem fürge lábaival a tempót, ezért én is gyorsabbra vettem az iramot.
 Az út nagy része csendben telt, de nem az a bizonyos kínos csend állt be, hanem mindketten gondolatainkba voltunk burkolózva. A kezemet még mindig szorosan tartotta, nehogy el tudjam venni onnan. Nem mintha szándékomban állt volna...
 A séta lassan harminc perce tartott, de nem bántam. Mert ahova érkeztünk, az egy gyönyörű kis tavacska volt, amit a nap erős fénye világított meg s a szél hevessége fodroztatta meg felszínét. Mikor már minden egyes apró kis részletét tanulmányoztam a kis tavacskát, lehuppantam a fűre. Ő is követte mozdulataimat s kényelmesen elhelyezkedett. Tekintetél arcomon nyugtatta, ami eléggé zavarba hozott.

-Tehát hol is tartottunk?-törtem meg a számomra zavaró pillanatot.

-Nem tudom.-vállat vont, majd egy huncut mosoly jelent meg az arcán, mikor egy kicsit meglöktem.-Jól van. Kérdezz, mindenre válaszolok.-az elbűvölő mosolya még mindig ott volt arcán.

-Ömmm.. Nem is tudom, mit kérdezzek. Mondjuk, hogyan válhat egy ember vámpírrá?-gondolatban vállon veregettem magamat a jó kis kérdésem miatt.

-Először is innia kell vámpír vért, valamilyen módon meghalnia, utána újraéled, de ilyenkor nagyon érzékeny mindenre. Ezután már csak ember vért kell innia. Ha nem iszik egy bizonyos időn belül, akkor a teste elgyengül és végleg meghal.-teljesen természetesen mesélte ezeket a dolgokat, pedig számomra egyáltalán nem volt az. Türelmesen nézett, várta a következő kérdésemet.

-És te.... hogyan haltál meg?-halkan beszéltem, nem igazán akartam felhozni ezt a témát, de szeretném tudni...

-Az egy szintén hosszú történet.

-Időnk az van.-kezéért nyúltam s bátorítóan megszorítottam. Cselekedetemet egy lusta mosollyal jutalmazta. Nagy levegőt vett majd elkezdte.

-Meséltem Luciáról, igaz?-arcomat kezdte fűrkészni, én pedig aprót bólintottam.-Ő volt az első nagy szerelemem. Ő volt az az ember akkoriban az életemben, akiért mindent megettetem volna. És igazából meg is tettem. Az éjszakán, mikor mindketten meghaltunk, nagy bajba került és én a segítségére siettem. De akkor már késő volt, megölték. Megölték, én pedig azt hittem, hogy elég erős vagyok, hogy szembeszálljak velük, de ők is vámpírok voltak. Sokkal de sokkal erősebbek nálam. Nem kellett megerőltetniük magukat, egy határozott döféssel a mellkasomba tolta a kezét s kitépte a szívemet.-ez volt az a pillanat, amikor a döbbenet lett úrrá rajtam. A szívem s a gyomrom összeszorult, ahogyan elképzeltem, ahogyan valakinek is kitépik a szívét... Egy fiatal férfi volt, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy túlságosan szeretett.

-Sajnálom.-hajtottam le a fejemet.

-Ne, ne sajnáld. Ne sajnáld, mert ha akkor nem történik meg ez, akkor téged sohasem lett volna alkalmam megismerni. Ezért már megérte.-szavaira felkaptam a fejemet. Pulzusom a kétszeresére nőtt s szívemet hirtelen jóleső melegség árasztotta el. Valóban így gondolja? Átható kék szemeivel az én smaragd zöldjeimbe meredt s tudtam,tényleg így gondolja.
 Ezután egész nap a mindenről vagy éppenséggel a semmiről beszélgettünk. Nem zavart minket sem a szél sem a hideg, csak élveztük azt, hogy egy picit beszélgethetünk és jobban megismerhetjük egymást.

-Beth.-a nevem hallatára a hang irányába fordultam. Döbbenet lett úrrá rajtam s egyben a mérhetetlen félelem is. Előttem állt az az ember, aki megkeserítette gyermekkoromat s megpecsételte egész életemet...

Sziasztok! :)
Hosszabb rész lett, mit szóltok? Igaz, hogy csúsztam egy napot, de mint említettem, elromlott a tabletem és a laptopom is és a tabletemet csak szombatra tudták megjavítani így csak 3 napom volt megírni. Egy kicsit szégyellem magamat, mert sajnos nem ez lett a legjobb rész, nekem nem tetszik a fogalmazásom... :/
Ennek ellenére remélem kapok néhány visszajelzést és mostantól már pipálni is lehet! :) xx