11. fejezet-"Ő már nincs köztünk..."

 Lassan már egy hete, hogy itt van ez a tündérke, és boldogít engem, már csak az aprócska jelenlétével is. Annyira szeretem ezt a kislányt, annyira fontos nekem.
 Riley is többször meglátogatott minket a héten, aminek nagyon örültünk mindketten, Babó csak szimplán nagyon jól el van vele, én pedig nem is tudom. Talán kedvelem, sőt talán többet érzek iránta. De ez kétirányú és nem tudom, hogy vele mi van.
 Gondlatmenetemből a kis tündérke rángat ki.

-Táncolni akarok.-nagy kiskutya szemekkel néz rám, s ha akarnék se tudnék nem elmosolyodni rajta.

-Akkor táncoljunk! De mire? Kell valami jó zene is.

-One Directiont!-szinte visítja. Hát persze, persze, hogy One Direction. Nála nagyobb rajongó nem létezik a Földön. Vagyis azt hiszem. Alapjáraton nem volt rossz a zenéjük, de én nem kedvelem őket különösebb okok miatt. Vagyis egy személyt belőle biztosan...-A Tell me a lie-t!-levakarhatatlan vigyor ül ki az arcára, ami engem is megmosolyogtat. Bepötyögöm a laptopomba azt a dalt és már is szól a hangszórókból. Babó egyből ugrálni kezd ide-oda, én pedig csak nevetek rajta. Annyira aranyos. Ideszalad hozzám, megfogja a kezemet, s magával húz a szoba közepére. ide-oda rángatja a kezemet, mire én is igazán beszállok. Önfeledten ugrálgatunk, táncolgatunk, rázzuk a csípőnket. Pedig ez az elmúlt pár nap nem feltétlenül volt probléma mentes. Többször hívtam anyát amiatt, hogy mi van a papával, de erről nem igazán akart beszélni, és rettentően félek attól, hogy valami nagyon komoly baja van... Mi lesz akkor anyával, mamával és Mollyval? Össze fognak törni s köztük én is. -Leállt! Indítsunk el másikat!-vigyorog, én pedig elindítok egy másikat, amit kidob lehetőségnek. A 'Little white lies' c. dal kezdődik. ugyanúgy ugrálunk és táncolunk, de az én arcomra csak ráfagy a mosoly, nem érzem ugyanolyan jól magam mint a kis gondolataim után. Oldalra pillantok s meglátom Rileyt, ahogyan ott áll s az ajtófélfának támaszkodik. Fekete szűk farmert és egy fehér pólót visel afelett pedig egy fekete bőrdzsekit. Annyira szexi.... Mosolyog, vagy inkább nevet, azon, hogy ott ugrabugrálunk, keveset értve az igazi tánchoz. Nagy nevetésben török ki, elvonja minden figyelmem a rossz, nyomasztó gondolatokról. Egy kis önfeledtség.

-Sziasztok.- száz wattos vigyor ül ki arcára, odalépdel hozzám, majd arcon puszil, s ugyanezt teszi Babóval is. Visszajön hozzám, majd a kezét nyújtja.-Egy táncot?

-Hát persze.-belesimítom kezemet az övébe, s a zene átvált lassúba. Szabad kezét a csípőmre teszi, az én szabad kezemet pedig a vállára rakom. Elkezd ide-oda lépegetni, én pedig csak követem. Az az elbűvölő mosoly húzódik ajkára, ami olyan jól áll neki.

 Az oldalamról kuncogást hallok, s odafordítom a fejemet. Babó kinevet minket. Riley megáll s elindul felé.

-Te kinevetsz, kicsike?-vészesen közeledik felé, mire Babó feleszmél, már el is kapta Riley és a levegőbe emeli. Csak nevet s nevet, önfeledten.
 A telefon elkezd csörögni, lent a konyhában, így otthagyom őket és gyors léptekkel haladok lefelé. Mikor elérek a konyhapulthoz, ahol a telefon van, gondolkodás nélkül felveszem.

-Haló?-szólok bele a kagylóba.

-Beth.-anya hangját hallom meg a vonal tulsó végén, de nem az önfeledt, hanem a meggyötört és fájdalommal teli hangja.

-Anya... Valami baj van? Hogy van a papa?-szívem összeszorul.

-Ő már nincs köztünk...-már sír, én pedig lesokkoltam. Lassan kicsúszik a kezemből a telefon s egy csattanással ér földet. Immáron könnyek hada csorog végig valószínűleg fal fehér orcámon. Anya sírását hallom meg a telefonból, s azonnak lerogyok a telefon mellé s kínzó lassúsággal emelem újra fülemhez a készüléket.

-Beth.-újra megszólal de csak pillanatokkal később eszmélek fel újra.

-Anya.... annyira sajnálom.-zokogok, minden ami feszültség felgyülemlett bennem az elmúlt napokban, most minden a felszínre tör.-Annyira sajnálom....-percek telnek el néma csendben, mire megszólal.

-Beth, most nem mehetek haza, a nagyinak szüksége van rám, nem hagyhatom itt.-hallom a hangján, hogy újra potyognak könnyei.

-Persze, anya, maradj, ameddig csak kell.-orcámat már teljesen elfedte a könny fátyol.

-Meglennél?

-Persze, anya, csak vigyázz magadra. Szeretlek, ugye tudod?-próbáltam biztosítani hangomat, de az újra s újra megremegett.

-Tudom, életem, tudom. Én is nagyon szeretlek. Szia, kincsem.

-Szia...-suttogtam, de már csak a sípoló telefonnak. Erősen a mellkasomhoz szorítom a sípoló készüléket s halk, néma zokogásban török ki. Percekig, vagy talán egy fél óráig is meredek magam elé a kis asztali lámpával megvilágított sötét szobára. Olyan üresnek tűnik az egész. Semmit sem érzékelek a körülöttem lévő dolgokból, hangokból. Csak a fülsüketítő némaság marad.

 Lassan lépkedek anya szobája felé, ami most Babó alvóhelyét biztosítja. Boldog kacajok hangja vízhangzik az egész szobában. A szívem újra összeszorul, hogy el kell mondjam Babónak, hogy a szeretett papája már nincs köztünk.... Újra könnyek gyűlnek a szemembe, ez még nekem is felfoghatatlan.... Gyorsan letlöm kibuggyanó könnyeimet, s lassan bekukucskálok a félig nyitott ajtón. Annyira boldogok.... Lassan nyitom ki az ajtót, mire Riley felém kapja tekintetét, jókedv s boldogság sugárzik belőle. De amint meglát arca elkomorul. Valószínűleg megvisel az arcom, de milyen is lenne?

-Beth. Minden rendben?-felpattant eddigi helyéről, és eléggé közel jött hozzám, annyira, hogy érezzem teste melegét.

-Nem, nincs.-arckifejezése már aggódó, de most valahogyan nem tudok rá figyelni. Valószínűleg azt várja, hogy elmondjam, de képtelen vagyok.....-Egyedül tudnál hagyni egy percre Babóval?-hangom megremeg, s a könnyek újra elhomályosítsák látásomat. Megsimítja a hátamat, majd szépen lassan kimegy a szobából s be is csukja az ajtót.

-Beth.-szólal meg Babó azon az édes hangján, amit annyira szeretek.

-Gyere ide.-invitálom magamhoz, miközben én lekuporodtam a falhoz. Gondolkodás nélkül feláll s odarohan hozzám, majd az ölembe ül.-Kicsim... A papáról van szó.-hangom elcsuklik s kell egy kis idő, mire úgy érzem, újra megtaláltam a hangom.-A papa, már nincs közöttünk...-arcomat végigszántja egy könnycsepp s várom a reakcióját. Bár ő ezt nem hinném, hogy fel tudja fogni, hogy ez mennyire súlyos dolog.

-Tehát a papa most már fent van a mennyben az angyalok között?-ártatlan tekintetétől és szavaitól újra előbukik belőle az, amit eddig visszatartottam, s magamhoz húzóm, szorosan ölelem s hangosan zokogok.

-Igen, a papa már fent van az angyalok között...



Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni azt a négy kommentet amit kaptam, olyanokat írtok nekem, hogy az valami eszméletlen, nagyon szépen köszönöm, csodálatosak vagytok! <3
Másodszor pedig ez a rész egy nappal előbb jött, hát nem szuper? Én most kivételesen büszke vagyok magamra. :D
Remélem ennél a résznél is hagytok valami véleményt magatok után, pipa vagy akár komment formájában!
Puszi: Unknow! xx